Mostanában néha magunkra nézek.
Ahogyan működünk csendben nap, mint nap, mint család hármasban Emmával, és mint
szülők kettesben Gáborral. És jól esik. Tetszik az, amit látok. Mindent
tökéletesen csinálunk? Semmiképp. Szeretnénk mindent tökéletesen csinálni? Nem.
De a nap végén egy a sok szaladgálástól fáradt, maszatos gyerek bújik az
ölembe, és kéri, hogy öleljem át én is, a papa is, és boldogan kacag a
fülünkbe. Nekem pedig nem is kell több, ez a legnagyobb öröm. Sokat nevetünk itthon,
de persze van, amikor sírunk, és egyformán szeretem azt, amikor az előbbinél
Emma is velünk táncol, az utóbbinál pedig átölel és megsimogatja az arcomat.
Mielőtt Emma megszületett, nem
tudtam, milyen szülők leszünk együtt, és egyenként. Nem tudtam, milyen anyává
válok majd, nem hoztam döntést arról, hogy mit hogyan akarok csinálni, milyen
stílusban akarom nevelni majd a gyermekünket. Amikor Emma megérkezett akkor is
engedtük, hogy a családunk igényei alakítsák ki azt a rendszert, ahogyan azóta
is élünk. Nem ragaszkodtunk soha semmihez, ami nem működött nekünk, pedig sokaknak
igen, és nem féltünk az érzéseinkre hagyatkozni ismeretlen helyzetekben.
Meghallgatni más szülők
tapasztalatát hasznos, de azt gondolni, hogy ami egy családnál működik, az a
másiknál is biztosan fog, tévedés. Minden család önálló dinamikával
rendelkezik, ez természetes, és ugyanilyen természetes az is, hogy másképp
cseperedik fel ennek a családnak a burkában egy gyermek.
Mi sok mindenben szabad utat
engedtünk a szívünknek Emmával kapcsolatban a kezdetektől fogva. Nem próbáltuk
soha könyvekből nevelni. Ösztönösen szeretettel vettük őt körül, és azt
gondoltuk, ezzel tesszük neki a legjobbat.
Az első, a kórházban külön
töltött éjszakája óta mindig együtt alszunk. Az együtt alvás, sok máshoz
hasonlóan történt velünk, nem terveztük. Korábban bennünk is élt a kép a
szobájában békésen alvó gyerekről, akit este boldogan néz a szülő álmában, majd
a reggeli napfénnyel kel, de ezt az illúziót az éjszaka sötétjében két óránként
szopizó baba Emma gyorsan eltörölte, majd beköltözött mellénk egy bölcsőbe, és
amikor már elég ügyes volt az önellátó szopizáshoz, mellém a családi ágyba,
aminek azóta is boldog lakója. Szeretem nézni esténként, ahogy kedvesen piheg
és hozzám, vagy az apjához bújik, és imádom, amikor a csikizésére ébredünk egy
szombat reggelen. Nem terveztük, hogy együttalvó család leszünk, de a sok
békés, mindhármunknak átaludt éjszaka megfizethetetlen.
Ennél tudatosabban (de nem
sokkal) álltunk neki az anyatejes táplálásnak. Természetesnek vettem, hogy Emma
szopizni fog (tulajdonképpen, úgy, ahogyan azt is, hogy elalszik majd a
kiságyában), hiszen ez egy baba dolga. Szoptatási tanácsadó ismerőseim elláttak
néhány fontos információval, én pedig nagyképűen álltam a dologhoz, mint aki mindent tud. Tulajdonképpen semmi más
elvet nem követtem, mint, hogy mindig szopizzon, amikor csak akar. Az első két
hét után nem mértem a súlyát, soha nem néztünk órát, ha éhes volt, ha kedve
volt szopizott. Ez persze azt jelentette, hogy az első két hónapban mást sem
csinált a lányom csak szopizott (és valójában azt, hogy ma is úton útfélen azt
mondja, cici, és mutatja, hogy hová ücsörögjek le, hogy ő az ölembe telepedve
szopizhasson), de ez csak öröm volt. Nem terveztem, hogy meddig szoptatom, sőt,
nem tervezem most sem. Még igényli. Még fontos neki. Ha bármelyikünknek elég
lesz, véget ér, addig pedig ajándék.
Valószínűleg a szopizás sikere
okán (vagy éppen egyáltalán nem azért, ezt nem fogom megtudni már) igencsak
madárétkű volt sokáig Emma. Legtöbbször még mindig az. Szeret sokféle ételt, de
keveset eszik. Anyukám történeteihez és a bébiételes plakátokhoz képest,
amikben egy féléves gyerek seperc alatt befal egy nagy tál pürét, Emma szinte
egyáltalán nem evett pürét. 9-10 hónaposan kezdett el darabos ennivalókat enni,
lényegében ekkor kezdte el a saját hozzátáplálását, és hipp-hopp ugyanazt ette,
mint mi (ami nem volt túl nehéz, mivel alapvetően egyszerű zöldségeket,
gyümölcsöket, gabonaféléket eszünk). Mivel mindig szépen nőtt, erős és
egészséges így azon nem aggódom, hogy keveset eszik. Legjobban a nyers zöldségeket
szereti, sokszor semmi más nincs a napi menüjén, és amíg ebben ilyen szerencsém
van, addig nem töröm a fejem rajta.
Amíg nagyon apró volt, az első
3-4 hónapban természetesen nagyon óvtuk őt, de ahogy elkezdett mozogni,
kúszni-mászni, érdeklődni minden iránt, kinyílt a világ neki is és
mindhármunknak. Azóta nem kötjük magunkat szigorú napirendhez, a déli alvás
békéjét leszámítva. Emma rugalmasan alkalmazkodik az új helyekhez, szeret
kirándulni, vendégségben lenni, élvezi a nagy társaságot, a gyerekcsapatokat,
de természetesen nagyon szeret itthon is lenni. Szeretem őt nézni egy-egy
sűrűbb nap után, ahogyan csendben belefeledkezik a játszásba a kertünkben, ahogyan
újra felfedezi a játékait.
A legfontosabb kincsünk a
családban az együtt töltött idő, én egyelőre minden időmet Emmával töltöm,
Gábor pedig amennyit csak tud. Sokszor csak szaladgálunk a fűben mezítláb,
zöldségeket, gyümölcsöket nézünk a kertben, vagy a nagymamáink kertjében,
együtt főzünk a konyhában, sepregetünk, sétálunk a környező utcákban, a
Duna-parton, botokat gyűjtünk a kutyának, virágokat szagolunk az út mentén,
csikizzük egymást, énekelünk, táncolunk. Ha valami, akkor azt hiszem ezek
formálják őt a legjobban. Ragad rá minden, amit mi mutatunk, az, ahogyan mi
éljük a leghétköznapibb dolgainkat. Sorra látom, ahogy utánozza a
tevékenységeinket, akár mi mutattuk neki, akár ő leste el.
Emma sokat van együtt a
nagycsaláddal, a közeli barátainkkal, és egyszerűen odavan mindenkiért. Ahogyan
megsimogat, átölel, játszani hív mindenkit, az nagyon megható. Kivételes
helyzetben van, mert ő az első gyerek a saját generációjában, így valósággal
sztárolják őt, ami meg is látszik bizonyos szokásain, mint például, amikor
megtapsolja (és megtapsoltatja) magát egy-egy vicces helyzetben. Nagyon
szerencsések vagyunk, mert ez a sokfelől érkező szeretet valósággal sugárzik
róla.
Szülőnek lenni a legnagyobb
ajándék, ami történhetett velünk. Néha könnyű, sokszor nehéz, de mindig nagy
áldás. Látni, ahogy napról-napra cseperedik egy gyönyörű kis lélek, aki belőled
van, aki a te szeretetedből táplálkozik, a te szemeden keresztül látja a
világot, a te szokásaidból tanul, zseniális érzés. Tudni, hogy ő tőled függ,
hogy neked kell gondoskodnod róla örökre
félelmetesen nagy felelősség. Érezni, ahogyan mindig feltétel nélkül szeret, leírhatatlan.
Amióta Emma köztünk van, tudom,
hogy a helyemen vagyok, nem először, de először igazán.
És ez még csak a kezdet.
